Tiszaalpári Pejtsik Béla

Nagyközségi és Iskolai Könyvtár

Tiszaalpári mese

Toldi Zsuzsa: A BARNA VIRÁG ÜZENETE

Létezik az országban egy település, Tiszaalpár. Nem szeretem az „alpári stílusban” kifejezést, de az ott lakók nem haragudnak miatta. Többször látogattam már el arra. Legutóbb a várdomb aljának löszfalába vájt pincéket találtam. Egyből megindult képzeletem, s a pince mélységét, a régmúltat talán sikerült összekapcsolnom a jelen és jövő idősíkjával. Részlet következik A barna virág üzenete c. novellából.

„Balról egy nagy domb emelkedett ki a földből, tetején templom állt. Jobbra régi, félig már összedőlt házak roskadoztak, hajdan szépek lehettek. Volt köztük nagy, népes családokat hívogató, de kicsi, ablakával már alig pislogó házikó is. A tető felét a szél mindenhol elvitte, a zsalukat mérgesen rángatta, bent nem látszott más, csak az üres sötétség. Talán egy helyen mintha pislákolt volna valami fény, építő kalapácsütés hangja szüremlett, de nem, tévedés volt az is. Eszter csak ment előre. Most egy ősi szobor állta útját, megkerülte. Az út véget ért, a barna, gömbfejű virágok eltűntek mögötte. Víz állta útját a járókelőnek. Messzebb rozsdavörös facsoport szegélyezte be a képet, a szürke víztömeg közepén kicsiny sziget termett. Majd a víz közelebbi oldalán barna, száraz ágak fonódtak össze, kisebb növényzuhatagra emlékeztettek, rég eltűnt idők nyomában ölelkezhettek egymásba. Eszter most mobiltelefonja hívóhangjára lett figyelmes. Elindult a hang irányába, de újabb meglepetés állta útját. A vár dombjának alján löszfalba vájt pincéket vett észre. A vastag, megviselődött deszkaajtókon vaspánt. Fölöttük erős deszkalécsor, hosszan, erős kötéllel, többszörösen átkötve. A lösz megállt, széteső szándékát visszafogták. A pinceajtó feletti keskeny résen megint csak a nagy úr, a hideg szél szaladgált. Olyan jó lett volna egy mesebeli manóval találkozni, ki még itt él, ide bújt el.
– Vajon mi lehet odabent? – tűnődött Eszter.
A mobil hívóhangja ismét megszólalt, s ím, az egyik pinceajtó alsó résében hevert, ott zenélt kétségbeesetten. Eszter azonnal lehajolt, felemelte, leporolta szépen. Egy sms érkezett.
– Engedd el, aminek mennie kell, és fogadd azt, ami jön feléd. A jövőre figyelj! – betűzte Eszter.
Elmosolyodott. Most jó érzés volt kezében fognia a telefont. Egyből felhívta Annust, s olyan jó volt a betűket nyomogatnia. Visszasétált az autóhoz.
Magában elköszönt a láthatatlan manóktól, s tudta, hogy a barna, gömbfejű virágok már nem lesznek ott. Csupán egy kapaszkodott a szélvédő ablaktörlőjében. „

Megjelent a Gondola Kulturális Magazinban.

2014-2020 © Tiszaalpári Pejtsik Béla Nagyközségi és Iskolai Könyvtár. Minden jog fenntartva | Az oldalt Donkó Balázs készítette.